Srácok, na meg én! 3. fejezet, 6. rész

Ahogy kiértünk a kávézóból, megkérdezte, hogy merre megyünk.
- Nem kell hazakísérni, mert most itt vagyok én is, de majd leközelebb! – kacsintott Erik.
- Hát jó - mondta. Aztán megölelt, nyomott három puszit az arcomra. És elindult... abba az irányba, amerre mi is megyünk.
- Hey, várj meg! – kiabáltam utána, majd futni kezdtem.
- Mi is erre jövünk. - nézett föl a telefonjából Erik is egy pillanatra.
- Micsoda csodák történnek ma! - nézett föl az égre Dávid.
- Micsoda csodák?? - néztem rá értetlenül.
- Semmi. -fordult el zavartan.
- Furcsa, hogy egy felé megyünk, nem? - nézett rá gyanakodva Erik. - És az is, hogy véletlenül egy kávézóban voltunk, na meg az, hogy ma már háromszor összefutottunk előtte...
- Hagyd már! - szóltam rá.
- Jól van na! Itt merre? - nézett Dávidra.
- Egyenesen. Vagy jobbra. Mindegy. Ti merre mentek? - kérdezett vissza, majd rám mosolygott.
- Egyenesen. De akkor mehetünk még együtt egy darabig. - válaszoltam a kérdésére.
- Ja. Hogy-hogy eddig még nem találkoztunk? -kíváncsiskodott Erik.
- Nemrég költöztünk ide. - kezdte, de akkor Erik hirtelen félbeszakította.
- Na megjöttünk, úgyhogy szia. Majd találkozunk.
- Szia Dávid!- köszöntem neki én is.
- Sziasztok! - azzal elindult...
... majd visszafordult. - Megölelhetlek? -kérdezte.
- Hát tőlem! - de mire kimondhattam volna, felröhögött Erik és beugrott elém és megölelte Dávidot. Mind a ketten röhögtek és parodizálták valamelyik filmből a lányokat. Nagyon szakadtam rajtuk, az utcán nem fetrengek a földön, ezért csak guggoltam és fogtam a fejem. Amikor látták, hogy már nem bírom ovább, akkor odajöttek, nehogy eldőljek és inkább felsegítettek. Dávid megölelt, de én még mindig nevettem. Erik betámogatott a házba, majd leöntött egy pohár vízzel és kivitt a napra. Seperc alatt megszáradtam és a fa árnyékában megnyugodtam. Ekkor felhívott Dávid és Erik vette fel a telefont.
- Halló! - mondta elváltoztatott hangon. Én már előre fogtam a fejem.
- Szia! Te nem Tifi vagy igaz? Ki vagy?
- Szerinted? - mondta, artikulálatlanul, hülye pofát vágva.
- Jajj drága Erikkkem! - hallottam a visítást a másik oldalról. Szegények, akik hallották! - Gondolom már abbahagyta a nevetést, de most újra kezdte. - nevette el ő is magát.
- Ti nahagyohon elvagyto-ho-hok. -röhögtem bele a telefonba én is.
- Ez ki volt dráhágám? - jött a telefon másik végéről a kérdés.
- Áhááháá senki. - nevetett Erik is. - Dehe szeherihinteeheeem rakjuk lehe a tehelefohooont. Szihijaaa. - majd kinyomta a telefont és fetrengtünk a földön a nevetéstől. Aztán amikor lenyugodtunk a felhőket néztük és kitaláltuk, hogy milyen állatok lehetnek.
- Ez egy snowboardozó mikulás!
- Hogy jutnak ilyenek az eszedbe? Ilyenkor nyáron... - kérdeztem vissza csukott szemmel. Ekkor felkapott és megpörgetett én meg nevetve rugkapálóztam.
- Ne mozogj, mert még a végén fejbe rúgsz!
- Jólvan na, de tegyél le, mert elszédültem.
- Na ezt megnézem! - Jött ki hirtelen apa is, én pedig dőltem a nevetéstől és szédültem, és inkább lehuppantam a földre. Ekkor anya is kijött.
- Mi ez a családi röhögés? Miből maradtam ki? - én pedig csak dőltem a nevetéstől és vadul gesztikuláltam, mert megszólalni nem tudtam, erre mindenki nevetett és ebből már senki nem maradt ki. Még jó, hogy a házunk mögött voltunk.