-Hát ez egyértelmű. – mondtam még a dal hatása alatt. – Kriszre. – aztán a szám elé kaptam a kezem. Feleszméltem, hogy mit mondtam. Elpirultam, aztán rohantam le a színpadról. Ahogy leértem, elsírtam magam. Rohantam, de nem jutottam messzire, mert egyenesen a karjaiba rohantam.
- Nézz fel!
- Miért? Talán a szemembe akarsz röhögni? Nyugodtan. Nem számít. – sírtam a mellkasába.
- Nem. – hát felnéztem. – Csak egyet akarok mondani már régóta, de még sose mertem. És nem tudtam, hogy mit reagálnál.
- Hajrá! Itt az alkalom! – szólt Erik is.
- Szavakkal nehéz, úgyhogy... – és megcsókolt. Ettől még jobban sírtam, de már örömömben. Szorosabban öleltük egymást.
- Na, ne sírj már! Hallod? – puszilta meg a homlokomat és ránk nem is figyeltek szerencsére.
- Szerintem léceljünk le, mielőtt hármunkon kívül más is megtudja. Még nem akarok a pletyka tárgya lenni. Elég lesz hétfőn. – mondta Krisz. Felvettem a kabátját és indultunk is. A bátyám még utánunk futott, és belesúgott valamit a fülébe.
- Rendben.
- Akkor sziasztok.
- Szia. – mikor kicsit távolabb értünk, elkezdtünk beszélgetni.
- Mégis mióta tetszek neked? – kérdezte.
- Mégis mióta akartál mondani nekem „valamit”? – apró szünet, majd egyszerre folytattuk.
- A sulibuli óta. – majd elnevettük magunkat.
- Szeretem a csoki. – mondtam.
- Én meg szeretem a Farkas Tifanit. – és megcsókolt.
- Én is szeretlek. Mostmár választ kaptam arra, hogy miért lógtál folyton velem és miért kacsintottál mindig rám.
- Van egy kis meglepim.
- Micsoda?
- Néztél már a szivecskébe?
- Nem. Miért?
- Hát... beleraktam a te és az én képemet.
-Jujj, de ari vaaagy! Köszönöm. – ekkor egy gyanús csapat közeledett felénk...
Nagyon jó a történet,és már nagyon várom h folytasd ;)
VálaszTörlés